A magyar honvédelem napját ünnepeljük minden évben szeptember 29-én, a pákozdi csata évfordulóján, a magyar honvédség történetének egyik legfényesebb napján. A 161 évvel ezelőtti események kapcsán most az előzményekre hívjuk fel a figyelmet, különös tekintettel a magyar-horvát viszony ’48-as alakulására.

Hagyományőrző huszárok korhű egyenruhában a csata emléknapján

A horvát-magyar ellenségeskedés nem volt jellemző az elmúlt évezred során. Horvátország a magyar királyság, pontosabban a magyar korona országai közé tartozott, de autonóm módon kormányozta magát, perszonálunióban Magyarországgal. A két, önálló nemességgel rendelkező Kárpát-medencei nemzet vállvetve küzdött a törökök ellen évszázadokon keresztül. A két ország egyaránt hősként tiszteli a két Zrínyi Miklóst, s a Frangepán (horvátul: Frankopan) család is beírta a nevét a magyar és a horvát történelemkönyvekbe.

A XIX. században, az éledező nacionalizmusok korában azonban szétválni látszott a két nemzet útja. Magyarországon a polgári forradalom 1848 márciusában erőteljes függetlenségi törekvésekkel párosult, amit a horvátok gyanakodva szemléltek. Kezdetben csak figyeltek, de néhány hónap múlva szervezkedni kezdtek, s ennek a mozgalomnak az élére Jellasics horvát bán állt. Jellasics a Batthyány-kormány egyik fő ellenségének számított, és a bécsi udvar folyamatosan bujtogatta a délszláv tábornokot.

A magyar kormány kompromisszumra készült, és 1848 augusztusában kísérletet tett arra, hogy elhárítsa a készülődő horvát támadást, amelyről Batthyányék is tudomást szereztek. A magyar kabinet ezért augusztus 27-én olyan nyilatkozatot tett, hogy hajlandó elismerni Horvátország függetlenségét, az ország teljes elszakadását is. Batthyány, a kormányfő még aznap a „haza bölcsét”, Deák Ferenc igazságügyi minisztert küldte Bécsbe azzal az utasítással, hogy Magyarország kész elismerni Jellasics bánságát és Horvátország elszakadását, ha Bécs visszatartja Jellasicsot.

Deák küldetése azonban nem járt sikerrel: a bécsi udvar ekkor már a harctéren szerette volna eldönteni a küzdelmet, nem a tárgyalóasztalnál, így nem is fogadták a minisztert. Bécs viselkedésére és reakciójára magyarázat, hogy augusztusban leverték a prágai felkelést, és az olasz szabadságmozgalom is hanyatlóban volt, a Habsburgok tehát joggal hihették, hogy a magyarokkal is könnyen elbánnak. A nemzetközi erőviszonyok nem kedveztek tehát a magyar függetlenségi törekvéseknek, és Jellasics tovább folytatta provokációit.

Így például 1848. augusztus 31-én Jellasics bevonult Fiuméba, és megszállta a várost. A magyar haderő ezt kezdetben tétlenül szemlélte. Szeptember 10-én lemondott az első felelős magyar kormány, és ezen a napon gróf Teleki Ádám, a dunántúli sereg új parancsnoka a Drávától, a horvát határtól Keszthelyig vonult vissza, mert nem akart a bánnal csatározásokba keveredni.

Pákozdi csatajelenet egykorú metszeten (forrás: Új Képes Történelem)

Szeptember 11-én így Jellasics gond nélkül átlépte a Drávát, és megindult a főváros ellen. A támadás hírére lemondott Batthyány, aki egyúttal egy új kormány összeállításán fáradozott, és népfelkelést hirdetett a Dunántúlon. Szeptember 15-én Batthyány a képviselőház elé tárta Teleki árulását, és javasolta, hogy István nádor vegye át a hatalmat. Ezt a törvényhozás jóvá is hagyta, de a nádor mellé választott egy hattagú bizottságot. Ez lett a későbbi Honvédelmi Bizottmány, amelynek élére kerülve fokozatosan Kossuth vette át a hatalmat Magyarországon. Másnap Batthyány ismét lemondott a miniszterelnökségről, és ekkor választották be Kossuthot és Nyáry Pált a bizottmányba.

Miután a bécsi udvar figyelmeztette a nádort, hogy ne álljon ellen Jellasicsnak, István főherceg, a Habsburg család tagja szeptember 22-én elhagyta Magyarországot.

Két nap múlva Kossuth toborzóútra indult az Alföldre, de szeptember 26-án már Jellasics bevonult Székesfehérvárra. Magyar oldalon újabb zavart keltett, hogy szeptember 25-én Bécsben gróf Lamberg Ferenc altábornagyot nevezték ki a hadsereg főparancsnokává. Szeptember 27-én a magyar képviselőház Kossuth javaslatára érvénytelenítette Lamberg kinevezését, a sereget pedig ellenállásra szólította fel Jellasiccsal szemben. A pesti nép szeptember 28-án a hajóhídon megölte Lamberget, ezzel a liberális nemességet is kész helyzet elé állítva.

Szeptember 28-án, egy nappal a sorsdöntő összecsapás előtt a magyar országgyűlés küldöttei érkeztek a pákozdi táborba, ahol a sereget biztatták az ütközet megvívására. Másnap, szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között megütközött Jellasiccsal a honvédsereg, és győzelmet aratott a bán felett. Jellasics ekkor háromnapos fegyverszünetet kért, amelyet Móga altábornagy, a magyar sereg vezére meg is adott. Jellasics ekkor a menekülést választotta. Miután a népfelkelők a horvátországi visszaút lehetőségét elvágták előle, Komárom vára pedig Klapka György első komolyabb (akkor még inkább katonadiplomáciainak minősíthető) küldetése hatására a magyarok mellé állt, ezért Jellasics október elsején kénytelen volt Bécsig hátrálni. Október harmadikától kezdte csak meg az üldözését Móga, de akkor sem lépett fel támadólag, mert Jellasicsot a bécsi udvar október negyedikén a magyarországi hadak főparancsnokává nevezte ki.

A pákozdi csata így a magyar honvédsereg egyik legfényesebb diadala lett ugyan, de a politikusok és a hadvezérek képtelenek voltak kihasználni az ebből adódó történelmi lehetőségeket. Bécsben ugyan pár nap múlva forradalom tört ki, de a magyar sereg későn reagált, és amikor a forradalmi megmozdulás támogatására indult, akkor már késő volt: október 30-án Schwechatnál vereséget szenvedett. Ezután még közel egy évig folyt a küzdelem a reakció és a forradalmi erők között, végül azonban a Szent Szövetség kereteit nem tudta a gyenge Magyarország széttörni: az osztrák és az orosz seregek 1849-ben leverték a szabadságharcot.